Második - Be with you

Sziasztok! Meghoztam a következő részt, remélem tetszeni fog!

Mercédesz

Útközben bedugom a fülembe a fülest. Bianka már megszokta, hogy nálam nonstop szól, így már nem szól érte. Amúgy sem értem ezért miért kell szólni. Vedd ki a fülest, ne hallgass már zenét! Bla, bla, bla… Csak az egyiket teszem be a fülembe, ha valakivel vagyok, hallom miről beszél, figyelek rá, akkor miért bántja az a rohadt füles? Soha nem fogom megérteni.

- Szóval, mi lesz? – faggatom tovább barátomat.

- Mercédesz feleslegesen strapálod magad, nem fogom elmondani. – ehh, imádom a meglepetéseket, oda vagyok értük, de egyben utálom is őket, nem vagyok képes kivárni, mit kapok.

- Tudtad, ha azt mondod meglepetés lesz a mai napban kérdezgetni foglak. Miért nem tudtad csak azt mondani, hogy menjünk sétálni?

- Teljesen igazad van, megkönnyebbítettem volna az életem. – előre kellett volna gondolkodni kedves. Inkább eltereli a témát. Olyan tíz-tizenkettő percet sétálunk még, amikor megérkezünk egy kávézóhoz. Régebben sokat jártunk ide, főleg a palacsinta miatt, mára viszont máshova tettük át a székhelyünket. Nem gondoltam volna, hogy ide jövünk.

- Nézd, csak kik vannak ott! – mutat Bia a jobb szélső oldalon lévő asztalsor közepére. Na, ne! Ez volt az a nagy meglepetés? Hát, most rögtön kifutok innen!

- Komoly? Ezt vártam ennyire? – kérdezem flegmán. Tudja, mennyire nem szeretem ezt a csávót, nem lehet lerázni. Tapad, mint állat. Egyszer már majdnem sikerült, akkor is Bia terelte vissza felém. Beszarok!

- Ne haragudj, de Kornél csak egy esélyt szeretne, nem tudom, miért nem adod meg neki. – mintha nem mondtam volna el neki ötvenszer.

·         Kellemetlen személység

·         Úgy viselkedik, mint egy kis stréber állandóan nyal a tanároknak

·         Nem törődik a külsejével

·         Nem mellesleg év elején lopott is tőlem

Nem hiszem, hogy tovább kéne magyaráznom.

-            Most elmegyek. Nagyon kedves vagy, hogy összehoztad ezt a kis „randit”, de nekem sajnos mennem kell. – ismerem Biankát, ha most nem mozdulok, elkapná a karom és odarángatna. Ezért gyorsan kimegyek a kávézóból. Bunkó volt, de kicsit sem érzem magam rosszul emiatt. Hallom, ahogy nyitódik az ajtó és valaki utánam jön. Ki más lehetne, mint Bianka.

- Miért kell ezt csinálnod? Az isten szerelmére! Ő csak veled szeretne lenni!

- Figyelj, én tudom, hogy bírod Kornél fejét, de már sokszor megbeszéltük, miért nem és megígérted, hogy nem piszkálsz ezzel többet. Neked miért kell ezt csinálnod? – arca ellágyul.

- Jó, igazad van. Gyere, menjünk ki a parkunkba. – rábólintok az ötletre. Azért hívjuk azt a helyet a mi parkunknak, mert eredetileg ott egy játszótér volt, viszont egy vihar tönkre tette a játékokat, így le kellett bontani azokat. Az elején még jártak páran oda, de soha nem újították fel a teret, így mostanra senki sem látogatja a nagy füves területet. Egyedül a fűnyíró és mi.

Mikor odaérünk, leterülünk a fűbe, majd dumálni kezdünk. Bia előveszi a Bluetooth-os hangszórót. Azonnal rákapcsolódok, mielőtt ő megtehetné. A The Vamps-től indítom el a Coming Home-t.

- Belegondoltál már, hogy itt vagyunk, majdnem tizenhét évesen és semmit sem csináltunk? Jó, persze járunk iskolába, meg ilyenek, dolgozunk és csinálunk pár hülyeséget, de nem azt tesszük, ami szeretnénk. – mondani valóm közben csakis a felhőket nézem, s elképzelem milyen is lenne ha…

- Hogy érted? – emeli fel Bia a fejét és féloldalasan felém fordul, de én meg sem moccanok.

- Te pontosan tudod, hogy nem adom saját magam mindig. Olyan dolgokat akarok, amik soha nem lesznek az enyéim. Pedig semmi sincs a világon, amit jobban akarok ezeknél.

- Akkor csináld azt, amit szeretnél és próbáld meg megszerezni, amit akarsz. Ha, meg sem próbálod, akkor biztosan nem is lesz a tiéd. – gondolhattam volna, hogy ezzel a szöveggel jön. A szokásos nincs lehetetlen csak tehetetlen fajta szövegek. Esküszöm, veszek egy füzetet és teleírom ilyenekkel. Bár rajtam még az sem segítene… Néha komolyan elgondolkozom, hogy a fenébe tudok ilyen negatív lenni.

- Mi lenne, ha megpróbálnád? Hamarosan vissza kell mennünk a suliba. Legyél olyan, mintha a nyáron kicseréltek volna. Tedd azt, amit mindig is akartál, mondd azt, ami a lelked nyomja. Add önmagad. Nem nehéz. A kulcsa az, hogy szard le a többit. Én ott leszek neked. – nyújtja felém kisujját Bianka.

- Nem is tudom… - sóhajtok fel. Így első hallásra nem tűnik rossznak és nehéznek sem. Azonban, ha belegondolok, nem lesz olyan könnyű az osztályban magamat adnom. Megy a klikk és a szardobálás egymás felé.

- Csináld!

- Végül is mit veszíthetek? – bátorítom magam, majd megszorítom a kisujját a sajátommal. Kisujjeskü. Mostantól már nem gondolhatom meg magam.

- Szóval most megvalósul a nagy álmod? – fordul át a hasára Bii. A kezét a homloka alá teszi, s pihen.

- Nem. Az teljesen más. – rá ne kérdezz, rá ne kérdezz!

- Akkor az mi? – köszi, isten…

- Mindegy hülyeség. – nem próbálok kamuzni, előtte egyszerűen nem tudok.

- Mondd már el. Vagy kitalálom én. – a másodikra szavazok. Találgathat felőlem egy életen át.

- Gyerünk. – noszogatom. Megforgatja a szemét és agyalásba kezd.

- Jól van. Azt mondtad hülyeség. Ismerlek már annyira, hogy tudjam, ilyet csak akkor mondasz, amikor cikinek tartod vagy elérhetetlennek. Szóval… - és itt kezd el bolondságokat felsorolni. Esküszöm Disneyland-től kezdve a tevékig elsorol mindent. Öt perc múlva kezd rátapintani a lényegre. Már a The Vamps koncertnél jár… Melegszik.

- Figyelj, őszintén én biztos vagyok benne, hogy már mondtam, csak arra is nemet mondtál! – siránkozik.

- Tudod, hogy neked képtelenség hazudni. – tépkedem unalmamban a fűszálakat. Mondjuk elég szórakoztató, ahogy találgat, de már az ideg kerülgeti.

- Mindig rájövök, ha valami mocsok hazudik nekem. – szűkíti össze szemeit fenyegetően. Azt hiszem ő egy elég erős karakter az életemben és természetesen meghatározó is. Az általános iskolai barátaim lassacskán lekoptak.

A két legjobb barátnőmből már csak egy maradt. Léda. Imádom, teljesen ugyan olyanok vagyunk. Többször meg is jegyezték már, hogy hasonlítunk. Páran meg is kérdezték, hogy testvérek vagyunk-e, de előfordult már, hogy egy bácsi a buszon ikreknek hitt minket. Azóta úgy is tekintünk egymásra. Még, ha gyerekes is.

A másik, Netti… Hát igen, ő egészen más. Nagyon jóban voltunk. Így hárman. Netti és Léda egy középiskolába mentek, koleszosok és ugyanabban a szobában is vannak. Ők megunták egymást és már alig beszélnek. Egy darabig azt játszottuk, hogy az egyik szidta nekem a másikat és fordítva. Mostanra Nettivel nem is beszélek. Jött egy srác, aki rossza irányba, de a lehető legrosszabbra terelte. És sajnos egyszer engem is sikerült rávenni valami nem jó dologra, de többet soha nem fordult elő.

- Mondd el. – zökkent ki Bianka.

- Jójó… - nagy levegőt veszek – Brad Simpson. – mondom ki. Utána el is kap a röhögés. Bia is nevet velem, de egyáltalán nem gúnyolódás céljából.

- Aranyos. – jegyzi meg.

- Ne piszkálj! – lököm meg a vállánál.

- Nem piszkállak. Nyugodj meg, eltervezzük, hogyan tudnánk elrabolni és a tiéd lesz. Érted bárit. – ha, ezt most komolyan gondolja, megcsókolom a lábát! De, mindenki tudja csak viccel. Mi lenne, ha tényleg megpróbálnánk? Első lépésünknél elkapnának a biztonságiak és senki sem olyan beteg elméjű, hogy csak úgy megcsinálná velem.

Pedig én csak vele akarok lenni.