Bevezető

Rengeteg film, könyv, sorozat, blog szól a tökéletes nyárról, vagy életről, ahol mindenkinek teljesülnek a vágyai és az álmai. Mi van a közemberekkel? Ti nem érzitek közelebb magatokhoz az életszerű történeteket? Azok részben ti vagytok. Az emberek többségének nem adatik meg az a szerencse, hogy lássa kedvenc sztárját, iphonnal járkáljon, szomorú, de valaki egy könyvet sem kap meg, pedig az a szíve vágya. Mindenki álmodozik, ahogyan én is.

Ha, valaki megkérdezné, mit szeretnék a legjobban, egészen biztosan nem az igazat mondanám, mert félek, lenéznének miatta, a képembe nevetnének, s a fejemhez vágnák: soha nem fog sikerülni. Az egyetlen dolog, amiért a szíven dobog, s lángol az akaratom az Brad Simpson. Igen, tudom-tudom. Pedig, ha csak egyszer láthatnám, már úgy érezném teljesült a vágyam. Nem vagyok buta, tisztában vagyok a helyzetemmel.

Emlékszem, anyukám sokszor emlegette, amikor kicsi voltam tegyél érte, mert senki más nem fog helyetted. De hát mégis mit tehetnék, ha még csak fel sem vállalom?

Sok dolgot nem vállalok fel magammal kapcsolatban. Rettegek a kritikától. Egyszerűen ilyen a világ, ha nem a menő nigga szövegeket tolod, és nem a tömeg után mész, rád sem néznek. Persze közben a többiek is tolják az uhh, ez a tömeg dolog annyira gáz dumát. Nem veszik észre magukat. Nem hallgathatod hangosan azt a zenét amit szeretsz, valaki úgy is leszólja. Miért nem lehet befogni a szád, és elfogadni másokat? Mert menő másokat szidni. Ők ettől érzik magukat többnek.

Kicsit önbizalom hiányos vagyok. Nem vagyok az a nagy full csaj, van rajtam felesleg, de nem is mondom azt, hogy nem fordulnak meg utánam néhányan.

Mindezek ellenére, ezen a nyáron megfogadtam harcolni fogok magamért, harcolni fogok az álmaimért! Nem egy nagy Coming Out-ra gondolok, kiállok magamért, igenis azt fogom mondani, ami a szívemen van.

Csak én látom ezt reménytelennek?